Ma az egyik kedvencemet teszem közzé, amit hangoskönyvben hallgattam Kern András előadásában és ez volt az egyik, ami nagyon megtetszett. Emellett néhány kedves emlék is köt Lázár Ervin meséihez és ma úgy éreztem, ezt akarom felidézni, így hát kellemes olvasást!
Lázár Ervin: Tűz
– Na végre – mondta a keselyű, és elengedte Prométheusz máját.
A hős felsóhajtott – ez volt évezredek óta az első kín nélküli perce –, megmozgatta elgémberedett tagjait, láncai csörögtek.
– Lejárt a büntetésem? – kérdezte.
A keselyű megrántotta a vállát.
– Ugyan! De minek strapáljam magam? Nincs már tűz a Földön.
A leláncolt férfi haragosan előreugrott, s bár láncai visszarántották, öklét rázva kiáltotta:
– Hazudsz, kutya!
– Nem kutya. Keselyű – mondta egykedvűen a robusztus madár, s szárnyait próbálgatta, működnek-e a több évezredes kényszerszünet után.
Prométheusz haragja nem csillapodott.
– Végezd a kötelességedet! – rivallt a keselyűre. – Tépd a májam!
– Majd megőrültem! – mérgelődött a keselyű. – Nem érted, hogy nincs már tűz a Földön?
– Azt akarod mondani, hogy az istenek elpusztították az utolsó embert is?
– Ördögöt – legyintett a keselyű –, többen vannak, mint valaha is.
Prométheusz megnyugodott.
– Tűz nélkül nincs élet – mondta magabiztosan –, gyerünk, láss munkához!
– Értsd meg, hogy nincs tűz! Az emberek már nem ismerik a tüzet. Nincs szükségük rá.
– Nem igaz – kiáltott a hős –, tűz nélkül nem tudják elkészíteni az ételeket, télen megfagynak, vakon tapogatóznak az éjszakában.
– Lárifári – mondta a keselyű –, főzőlapokon főznek, központi fűtéssel fűtenek, és mesterséges fénnyel világítanak.
– Igen, de mitől kapja melegét a főzőlap, mi táplálja a fűtőtesteket, mi szüli a mesterséges fényt? A tűz!
– Nem a tűz! Az atom, ha annyira tudni akarod. Megnyomnak egy gombot, s máris árad a fény, a meleg. Semmi füst, semmi lángnyelv, semmi faropogás. Sokkal tisztább, veszélytelenebb!
Prométheusz egy ideig komoran hallgatott, aztán felcsillant az arca.
– És a háborúk? Meg a gyújtogatók?
– Sugarakkal háborúznak – mondta a keselyű –, egy szép, láthatatlan sugár, és porrá omlik egy ház, egy város, egy ország. Semmi durrogtatás, semmi füst, csak steril por. A gyújtogatás elfelejtett, elavult módszer. Még a tűzoltóság is megszűnt. Még az önkéntes csapatok is. Nincs tűzoltóbál. Önkéntes sugárvédők bálja, az van.
Prométheuszban még egyszer fölcsillant a remény.
– A tábortüzek – mondta –, bujdosók, vándorok, kirándulók tüzei!
A keselyű legyintett.
– Rég nincs. Bármely üzletben egy-ötvenért kapni műtábortüzet. Fény, meleg elsőrangúan garantált. Nem kell gallyat szedni, fújni, összeégetni az ujjad… egy gombnyomás, és kész. Ráadásul többször is felhasználható.
– Nem igaz! – üvöltött Prométheusz. A sziklák visszhangozták: „Nem igaz, nem igaz.”
– Ugyan, mit idegeskedsz? – zsörtölődött a keselyű. – Gyere, nézd meg magad!
Átballagtak ázsiai falvakon, afrikai dzsungeleken, véget nem érő nagyvárosokon. Az emberek megbámulták őket. Egy keselyű meg egy láncait csörgető, meztelen ember. Hm. Dél-Amerikában kitűnő ajánlatokat kaptak egy cirkusztól. Ausztráliában büntetést fizettek közerkölcs elleni vétség, Európában csendháborítás miatt. Mert Prométheusznak nagyon csörögtek a láncai. És nagyon meztelen volt. A tüzet az emberek nem ismerték. Micsoda? – kérdezte valamennyi, és bambán rázta a fejét. Tűz, fire, ogony, feuer. Nem, ilyen szó nincs is.
– Hehe – röhögött a keselyű, Prométheusz meg vadul csörgette láncait.
Egy tengerparti ódon városkában találtak egy öregembert.
– Még ezt az egyet kérdezzük meg! – kérte a keselyűt Prométheusz.
A keselyű bólintott.
– Tűz – ismételte a szót az öreg, és értelmes fény villant a szemében. – Ott – mondta –, az a nagy ház!
A keselyű alig tudott lépést tartani Prométheusszal.
A hatalmas, düledező épület homlokzatát vasbeton oszlopok tartották. A homlokzaton kissé megkopott, málladozó festékű felirat fehérlett:
TŰZMÚZEUM
– Ez az! – kiáltott Prométheusz –, oda nézz!
– Nono! – mondta a keselyű.
Nesztelenül nyíltak ki előttük a fotocellás ajtók. Hosszú, rideg folyosón baktattak végig petróleumlámpák, gyertyavégek, rozzant kandallók halmai között. Nagy, vitrinekkel teli terembe értek, Prométheusz boldogan rohant az elsőhöz, arcát az üveghez szorította. Pásztortűz – ezt írták a vitrin alá. Bent egy nagy szarvú bika és egy botjára támaszkodó kalapos, csizmás ember lobogó pásztortüzet bámult.
– Tűz! – kiáltott boldogan Prométheusz.
– Föstött – mondta a keselyű.
Prométheusz a pásztortűzre meredt, arca elé kapta a kezét. A tűz nem élt, mint ahogy viaszból volt az ember és a bika is. Sorra rohant a vitrinekhez. Kazántűz, kandallótűz, tábortűz, tűzvész, kovácstűz, futótűz…
– Festve, villanykörte, cinóber, optikai csalódás – kommentálta valamennyit szakszerűen a keselyű.
Mire a terem végére értek, Prométheusz haja megfehéredett.
– Még ott! – kiáltott aztán.
Az egyik sarokban kicsi üvegbura állt, amilyennel a fűszeresek takarják le az élesztőt. Alatta cédula: Belső tűz. A bura alatt nem volt semmi, a keselyű rekedten felnevetett.
Prométheusz ekkor fölkapta a fejét, a fogát összeszorította, az álla kemény lett. Elhatározta, hogy újra fölmegy az istenek birodalmába, és ellopja a tüzet.
Az épület előtt búcsúzáskor a keselyű így szólt:
– Tudom, hogy megint el akarod lopni – gunyorosan nevetett –, csak azt mondd meg, hogy minek! A májad úgyis olyan már, mint a darált mák!
Prométheusz aznap éjszaka mégis ellopta újból a tüzet. Égő fáklyával rohant végig a földön, olyan volt, mint egy látomás. Az emberek boldog ámulattal nézték, és felkiáltottak: Tűz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése