A vihar

Tényleg, vihar előtti csend volt tegnap. Reggel eleve volt egy furcsa érzésem, és amikor teakészítés után láttam, hogy mennem kell ébreszteni, mert a kisasszony félkor még nem akart kelni, az érzés beigazolódott. Bal lábbal kelt. Ha lehet fokozni, két bal lábbal... Hiszti a köbön, fel akarta hívni az anyukáját, ami ugye gáz, mert anyu akkor egész nap ezen parázik, különben is, nincs itt felesleges hívogatás, mert épp ehhez van kedve. Apuja aludni akart - elég nyúzott volt, ezért is akadtam ki főleg: szerencsétlen vagy reggel6kor már ott kell műszakoznia a munkahelyén, vagy este 10ig dolgozik, megérdemelt volna egy kis pihit....de nem, Hisztipanka kitalálta, hogy nem kell a kakaó és nem kellek én sem, csak a telefont próbálta levadászni a kezemből, aztán átrohant az irodába az ottaniért...hát nem volt nagy kedvem ehhez a reggeli fogócskához. Aztán apu persze felébredt, ordított vele, a gyerek sírt, én meg kész voltam, dühös, és tehetetlennek éreztem magam. Hogyan tud ennyire idegesítő lenni egy ötéves gyerek? És ez nem költői kérdés. Ha tudja vki, légyszi mondja meg. A csetepaté után a büntetés - neki: el kell kísérnem az oviba. Mert amúgy egyedül megy már, de ciki neki, ha vki kíséri. Hiszti megint. Sikerült felöltöztetni, akkor már csak szipogva próbált csevegni, hátha enyhít vmit a büntin. Hát nem jött be. Egészen az ajtóig kísértem. Hehh. Meg el is hoztam, de ezt majd később. Persze így kevesebb idő volt a házimunkára, meg naná, hogy ma kellett pepecselős kaját csinálni - krumplit, répát pucolni, főzni, párolni, pürésíteni, vmi húsgolyókat megfőzni (mennyivel jobb lett volna ma a csak megmelegítenivaló kaja...) úgyhogy azt sem tudm hova kapjak. Egyes részeket kihagytam takarításnál, de ez a legkevesbb, viszont a mai krumplipürém életem csapása főzés terén. Híg lett mint a fene, szóval ha el lehet b*szni, hát akkor nekem ma nagyon sikerült.... Az apuka nem is evett belőle. Tény, hogy ideges voltam, de hát mindegy. Közben még el is kellett rohanni a gyerekért oviba - gyakorló anya, mi... - minden a feje tetején, elég volt.
Kiderült, hogy délután jön át egy kislány játszani. Hozta az anyja, aki elég fura volt, a gyerek nem különben, mindig sírásra görbült a szája. Valójában is így volt, sohasem maradt egyedül még senkivel így játszani, mindig ott volt az anyja, és mindig volt is sírás. Na, szuper, gondoltam, esély van rá, mert E. szerintem nem tud szépen játszani, főleg mert utálja a lassú és érzékeny gyerekeket, azonnal elkönyveli hülyének. Három órát töltöttek együtt - néha felnéztem hozzájuk, akkor elvoltak - de mint később kiderült, ez nem egészen így volt. Mikor megjött érte az anyja, kb. zonki és cipő nélkül is elrohant volna a házból. Tudom, hogy elég szörnyű a "növendékem", de ennyire? És igen. Nem tud tolerálni senkit és semmit, és mindig megbántja a másikat. Oké, ez a kiscsaj meg hiperérzékeny volt, de hát majd szokja.
Később anyuka megjön, de már lép is szülőire, ami újabb 2 óra tömör "gyönyört" jelentett E-val. Most persze iszonyat kedves akart lenni - hogy nehogy holnap megintn elkísérjem - folyton azt tudakolta, hogy ez jó-e, meg azt én szeretem-e, meg ő most akkor ugye kedves? Pff.
Kezdem túltenni magam ezeken, de egyet biztosan mondhatok: az én gyerekem nem lesz ilyen, különben agyonverem - vicc, de amire már rájöttem, és ami a gyereknevelésben szerintem a legfontosabb: KONZEKVENCIA!!!!!