Olma

Tegnap voltunk az Olmán. Nem tájszólással beszélek, habár a mellékelt kép alapján azt is lehetne hinni - amúgy el is magyaráztam a kis családnak, hogy miért találom olyan viccesnek a reklámplakátot, magyar fejjel. Az Olma egy egyhetes fesztivál, ahol az érdeklődők megkóstolhatják az egyes ételkülönlegességeket és megismerhetik a helyi gazdák portékáit. Ez mind szép és jó, csak hogy mi nem oda mentünk, ez egy külön pavilonban volt - minek is fizetnék azért, hogy közelebb kerüljünk az egészséges életmódhoz, ott ugyanis táplálkozási tanácsadás és hasznos tippek is voltak, úgy olvastam a neten - ehelyett a hozzá tartozó, a mi május elsejénkre igencsak hajazó fesztet tekintettük meg. Persze hogy ne legyen annyira egyszerű, előtte anyukának még be kellett ugrani a dokihoz röntgenre. Namármost a feladat: lekötni egy iszonyat bezsongott, hiperaktív ötévest, akinek a leghőbb vágya a vattacukor-popcorn-lufi kombó minél rövidebb idő alatti megszerzése, mindezt egy tök üres váróteremben, ahol semmi sem volt, néhány színes magazint kivéve. Amint az anyja elhagyta a várót, kijelentette, hogy unatkozik. Láttam a szemében a vágyat, hogy átrendezze az egész szobát, és hát el is kezdte, rövid úton leállítottam, az meg persze nem tetszett neki. Mit csinál az ó/, hogy a gyerek ne üvöltse ki az anyját a röntgengép elől? A jó öreg kő-papír-ollót játszottuk, amíg el nem unta - ez alatt úgy szét verte a kezem, amikor a "kő tönkre tette az ollót", hogy azt hittem eltörik, kicsit durva a csaj. Aztán még felmentünk a 9. emeletre kielemeztetni az eredményeket. Ott készültek a képek a városról, ahova reményeim szerint néha beugrom majd egy kis shoppingra - bocs a minőségért, de nem voltak jók a körülmények a fotózáshoz, meg hát telefonnal nehéz is. Ez nem túl szép környék, de még nem voltamaz óvárosban, majd talán jövő héten.








Végre eljutottunk a fesztre, de meg kell mondanom őszintén, hogy csalódás volt. Jóval magasabb nívóra számítottam itt, főleg mert akkor még nem tudtam, hogy az igazi rendezvényt meg sem nézzük. Ettünk igazi Bratwurstot - teljesen más mint a németeknél, ez sokkal finomabb - aztán nyakunkba vettük a búcsút. Én nem vagyok oda ezekért a zajos, villódzó dolgokért, nem látom értelmét annak, hogy egy póznára kötött kasztnival direkt neki menjek vkinek, meg hogy a hullámvasúton önszántamból visszaadjam a reggelimet, nekem ez nem poén. Kérdezték, megyek-e vmivel, mondtam, hogy köszi, de nem - amikor ezt huszadszor kellett elismételnem, akkor már kezdtem úgy érzni, hogy vmit rosszul mondok/csinálok, hogy nem fogják fel, vagy hogy ez is benne lett volna a szerződésben? Reméltem hogy nem, és hogy nem ezért hoztak el ide. Úgyhogy anyuka meg a kislánya mentek vagy 5 kört a dodgemmel és mosolyogva fagytam halálra, mert igencsak hűvösre fordult az idő. Közben néztem a sok felszabadult embert, és rájöttem, mi hiányzik: a társagág. Nem azért, de egy gyerekkel nem tudok igazán nagy dolgokról társalogni, a szülők meg sokszor mással vannak elfoglalva. Saját korombeli kellene, azonos érdeklődési kör ilyesmi. Akkor éreztem csak igazán a barátok hiányát, a pécsi átmulatott éjszakákat. Remélem azért hamarosan szert teszek pár ismerősre, mert nem akarok itt begyöpösödni. Visszatérve a vásárosdira: a kisasszony halászott, sok plüss kacatot nyert - annyira nívótlan kínai cuccok voltak, és mindenhol tök ugyanazok, de hát most erre mit lehet mondani... - kapott lufit, gumicukrot, célbalőttünk neki, szintén mindenféle kacatért, de alapjában kellemes nap volt, csak megfagytam, mire visszaértünk a kocsihoz - azért egy kis pörkölt mandula melegítette a zsebemet :)