Vers mindenkinek

Ma a költészet oltárán áldozom:

Márai Sándor
Egy perccel mielőtt sötét lesz

Hirtelen lett sötét. A vendégek elmentek. A szobában
Megült a füst. A nyitott ablakhoz álltam.
Még hallottam barátaim hangját az ablak alatt.
A város felé mentek. Hallgattak a madarak.
Sűrű nyáreste volt. Meleg lombok lógtak az ablak felett.
Mint egy görcs, mint egy ütés, ami testi szenzáció, úgy
esett
Reám ez a hirtelen fájdalom. A szív nem tud így fájni.
A gyomor,
A máj, az epe ezt nem tudják. Állati volt és oly komor,
Vigasztalan fájdalom volt ez! Rángott, csavart. Csak az
értelem
Tud fájni így, ha emlékeit nem bírja már. Végtelen,
Elbírhatatlan fájás. Nyögtem, azt hiszem. A szívem fogtam.
Fejem az ablaknak esett. Így álltam s nyögtem és jajongtam.
(Senki nem hallotta.) Egy perccel, mielőtt
Sötét lesz, láthat így az elmerülő. Csak a semmi előtt
Hajbókol így az ember. Mindjárt vége. Sejtésnél kevesebb,
Egy emlék visszfénye csak ez, a világ emléke, hogy keveset
Zsaroltál onnan, ó de keveset! Minden kevés! Most késő.
Már merül
E sűrű és langyos sötétben minden. Elmaradtál. És
végtelenül
Történik minden nélküled tovább. Minden! S benned
nem marad
Több vissza e világból, mint e fájás. Ez a szédülés. Kacat,
Emlék. Mindjárt sötét lesz. Egy lélek sem rebben -

S ez a föld neked már csak annyi lesz,
Mint nyilallás egy fájó s rossz idegben.